A titok visszhangja — új hang

Dániel ujjai remegve próbálták törölni a zsaroló üzenetet, de a szöveg, mintha beléégett volna a képernyőbe, újra és újra felvillant. A tegnap éjjeli tett súlya most még nyomasztóbban telepedett rá, mint az első üzenet érkezésekor. Hirtelen felkapta a fejét; a külső ajtó felől halk, fémes koppanás szűrődött be. A folyosón eluralkodó csendet egyre vastagabbá tette a várakozás.
A negyedik emeleten Tóth Márk a kukucskálón át kémlelt, tenyere a hideg fém kilincsen izzadt. Hallani vélte a szomszédos lakásban Varga Nóra halk, feszült sóhaját, mintha a nő is pont ugyanazt a néma kétségbeesést érezné, ami őt marcangolta. Nóra gyorsan elhúzta a függönyt, majd azonnal vissza is engedte, mintha egy pillanatra is megengedte volna magának, hogy a külvilág belásson abba a zűrzavarba, ami a lakásukban uralkodott.
Lent, az első emeleten Kovács Tibor a csavarhúzót elengedve a falnak támaszkodott. Valaki megmozdult a lépcsőházban, a padló halk reccsenéssel felelt a súly alatt. Szilágyi Marika szinte belesimult az árnyékba, arcán a felismerés, hogy az éjszakai „munka” nem maradt észrevétlen. A tegnapi titok már nem csupán egy emlék volt, hanem egy valós, tapintható fenyegetés, ami ajtóról ajtóra járt, és mindannyiukat a falhoz szorította. Az ismeretlen feladó most már nemcsak fenyegetett, hanem cselekedni is készült, és a ház levegőjében érezni lehetett a közelgő vihart.