A tegnapi hívás visszhangja

Szabó doktor remegő kézzel fordította el a kulcsot, éppen csak annyira rajtanyitva az ajtót, hogy Fekete úr vakító LED-es fejlámpája ne világítson be teljesen a belső helyiségbe. A folyosóról betörő hideg huzatban azonban nemcsak a felbőszült közös képviselő léptei fészkelődtek be, hanem egy nehéz, kénes gázszag is, ami lassan szivárgott fel a pincéből, vészjóslóan keveredve a rendelő gyógyszerszagával. Bálint a sötét sarokba húzódva próbálta visszatartani a lélegzetét, kezét mélyen a kabátzsebébe süllyesztve. Erika feszülten préselődött a falhoz, szemeivel az orvos minden rezdülését leste, rettegve attól, hogy a zsarolás és a családi titkaik most az egész ház előtt lelepleződnek.
Ekkor Bálint zsebében néma vibrálással életre kelt a telefon. A kijelző halvány kék fénye megvilágította az arcát: egy névtelen számról érkezett üzenet villogott rajta, ami azonnal visszarántotta őt a tegnap este hozott, visszafordíthatatlan döntésének jeges valóságába. „Tudom, mit tettél tegnap éjjel a sötétben. Ha nem fizetsz, Enci mindent meg tud.” A zsaroló sorok láttán a torkában lüktetett a vér; a tegnap esti elhamarkodott lépés árnyéka hirtelen fojtogatóbbá vált, mint Fekete úr kinti dühöngése.
– Nincs itt semmiféle nyílt láng, Zoltán! – motyogta rekedten Szabó doktor, testével eltorlaszolva a bejáratot. – Csak a biztosíték ment le, éppen vizsgáltam volna... de ilyen körülmények között lehetetlen dolgozni.
Fekete úr azonban nem tágított, a jegyzőkönyvét rázva követelte a belépést, miközben a lépcsőházból Kovács Tibor távoli kiáltása hallatszott a zárlatos főkapcsoló felől. A feszültség a tetőpontjára hágott: Bálint tudta, ha most kinyílik az ajtó, nemcsak a tegnapi titok, de a jelen lévő Erika és a doki piszkos alkui is egyszerre dőlnek össze.