A szuterén homályában

Bálint nem felelt. Megszorította a korlát hideg vasát, majd egyetlen éles pillantást vetett az öregasszony ráncos, hajlíthatatlan arcára. Tudta, hogy Erzsi néni nem blöfföl: ha a barna boríték tartalma kitudódik, Enci még aznap éjjel elhagyja, ő pedig elveszíti mindazt, amit ebben a házban kiépített. Sarkon fordult, és ahelyett, hogy visszament volna a lakásába, lefelé indult a szuterénbe vezető dohos lépcsőfokokon.
A pincelejáróban sűrű, hűvös levegő fogadta. A falikútról csepegő víz egyenletes üteme visszhangzott a vakolatlan téglák között, elnyomva az emeleti lépteket. Bálint a fali kapcsolóhoz nyúlt, de a lámpa csak egy pislákoló, sárgás villanással reagált, mielőtt végleg megadta volna magát. A sötétben csupán a telefonja kijelzőjének halvány fénye világította meg az egymás mellé zsúfolt faajtókat és a tárolók előtt tornyosuló, kopott bútorokat.
Erzsi néni utasításai szerint a legbelső fülkében, a régi gázórák alatti faállvány mögött kellett lennie a fémdoboznak. Ahogy Bálint átlépett a megrepedt kőlapokon, a folyosó mélyéről fémes zördülés ütötte meg a fülét. Megtorpant, és a telefon fényét a szuterén túlsó sarka felé irányította.
– Ki van ott? – kérdezte rekedten, de a válasz helyett csak egy ajtó halk nyikordulása és egy óvatos, elfojtott lépés hallatszott a sötétből.