A közös képviselő lámpafénye

A folyosó mélyéből kibontakozó árnyék gyanúsan magas volt. A telefon vakító fénykörében hirtelen egy vastag lencséjű zseblámpa éles sugara vágott vissza Bálint szemébe, kényszerítve őt, hogy félrenézzen.
– Bálint az? Mit keres maga idelent ilyen későn? – csendült fel Fekete Zoltán metsző, kimért hangja. A közös képviselő lépteinek kopogása egyenletesen visszhangzott a nedves téglafalak között. Kezében a jól ismert, fekete műanyag borítású jegyzettömbjét szorította. – Remélem, nem újabb lomokat hozott le. A tűzvédelmi szabályzat értelmében a folyosón és a szuterénben semmilyen papírdobozt vagy bontott bútort nem tűrök meg.
Bálint nyelt egyet, miközben minden izma megfeszült. Alig fél méterre állt a faállványtól, amely mögött a keresett fémkazetta lapult. Ha Fekete úr közelebb lép, a zseblámpája azonnal rávilágít a meglazult deszkák mögé rejtett résre.
– Csak a főkapcsolót néztem meg, Zoltán – hazudta Bálint rekedten, és próbált természetes tartást felvenni, hogy elfedje a fal tövét. – A lámpa kiégett a lejáróban.
– A házvilágítás az én hatásköröm, nem a lakóké – vágott közbe Fekete Zoltán, miközben gyanakodva végigmérte a férfit. – És ha már találkoztunk: a lépcsőpihenőben felejtött befedetlen dobozok miatt holnap hivatalos intőt ragasztok ki a faliújságra. Nem fogom hagyni, hogy a házirendet bárki felrúgja. A törvényesség az első.
A közös képviselő még egy szigorú pillantást vetett Bálintra, majd a zseblámpa fényét lassan megemelve, pontosan a faállvány felső lécei felé irányította.