A szuterén árnyai — más fényben

Dániel nem várhatott tovább. A kijelző kékesszürke fényét elnyomva zsebébe süllyesztette a telefont, és kihasználva, hogy a szomszédok Karesz ajtajánál tülekedtek, halkan megindult lefelé a koromsötét lépcsőfokokon. A gáz szúrós szaga fokozódott, ahogy közeledett az alagsori átjáróhoz, de az elméjét elborító pánik teljesen elnyomta az óvatosságát. Tudta: ha a kiérkező hatóság kiüríti a épületet és feltöri a pincei rekeszeket, percek kérdése, és a tegnap esti tette nyomára bukkannak.
A fordulóban Bálint észrevette a férfi lefelé osonó, zaklatott alakját. Enci figyelmeztető szorítása ellenére Bálint elengedte a korlátot, és elindult Dániel után. „Hova mész abban a sötétben?” – vágott át Enci fojtott, szaggatott hangja a lépcsőházi zajon, de Bálint már nem válaszolt. Lívia és Marietta szorosan a falhoz lapulva figyelték a lefelé siető lépteket; a patikárius nővérke reszkető kézzel szorította lánya vállát, miközben a veszély érzete rátelepedett a folyosóra.
Dániel a szuterén vaskos vaskapujához érve reszkető kézzel nyúlt a kulcscsomójáért. A pincefolyosó mélyéből nemcsak a szivárgó gáz sziszegése hallatszott, hanem egy halk, fémes koccanás is. Valaki már odalent volt. A férfi torka kiszáradt, amikor a zseblámpája keskeny fénysugarát rávetítette a saját tárolójára: a lakat sértetlennek tűnt, de a faajtó résében egy friss, barnás boríték sarka lógott ki.
Bálint a lépcső aljára érve megtorpant a félhomályban. Tekintete Dánielre szegeződött, aki elfehéredett arccal hajolt a boríték felé. „Ne nyúlj hozzá!” – sziszegte Bálint, a lebukás és a robbanásveszély kettős szorításában. A két férfi között a feszültség szinte pattanásig feszült a zárt alagsorban.