A szoruló hurok — folytatás

Fekete Zoltán szavai még ott visszhangoztak a szűk eladótérben, amikor az üvegajtó mögött feltűnt Dr. Balog Henrik kimért, élre vasalt alakja. Az ügyvéd nem sietett; léptei lassúak, kiszámítottak voltak a kapu előtt megálló rendőrautó ajtajának csapódása mellett. Mielőtt belépett volna a boltba, egy pillanatra megtorpant a járdán Molnár Máté mellett. A harmadik emeleti, kimerültségtől szürke arcú IT-s fiú fehéredő ujjakkal szorított a kezében egy hivatalos, tértivevényes küldeményt – a bank kényszerértékesítési figyelmeztetését a száguldó kamatok és a törlesztési elmaradások miatt.
– A hatósági kiszállás csak a jéghegy csúcsa, Zoltán – mondta Balog, ahogy belépett, hangjában a jéghideg eljárási rutin teljes nyugalmával. – A hitelező szindikátus nem fogja megvárni, míg a lakók egymásra mutogatnak a leégett villanyhálózat kárai miatt. Ha a biztosító a hatósági jegyzőkönyv alapján megtagadja a kártalanítást, a jelzálogszerződések azonnal felmondhatóvá válnak.
Bálint tehetetlen dühhel lépett egyet előre, de a torka elszorult, ahogy látta Máté megtört tekintetét a kirakat üvegén túl. A fiú egész éjszakás futár-műszakja és a diákhitel-törlesztők fojtogató csapdája most érte el a végpontot. Enci ujjai görcsösen szorultak a kávéfőző karjára; az arca elfehéredett, amikor a tekintete egy pillanatra találkozott Bálintéval. Összerezzent a gondolattól, hogy a pult alá rejtett barna boríték titka ebben a pillanatban tenné végleg tönkre a maradék életüket.
– Ez nem jogi fórum, ügyvéd úr – vágta rá a sarokban álló ismeretlen férfi, majd lassan felállt a székről, kabátját megigazítva. Baljósló pillantást vetett a sápadt Fekete Zoltánra, és határozott léptekkel megindult a nyitott ajtó felé, egyenesen a lépcsőházban felbukkanó egyenruhások irányába.