A szorításban

Bálint óvatosan hátrált a korlát árnyékába, szabadulni próbálva az idegen fojtogató tekintetétől. Mielőtt azonban a másodfokú lépcsősorra léphetett volna, egy száraz, csontos kéz nehezedett a csuklójára. Erzsi néni lépett ki a résnyire nyitott ajtaján, akár egy lesben álló vadász. A sötétben a tekintete szinte izzott az elfojtott rosszindulattól.
– Ne olyan sietősen, Bálint – sziszegte az öregasszony, közelebb húzva magához a férfit. – Azt hiszed, ez a zűrzavar megment téged? A barna boríték még mindig nálam van, és ha reggelig nem teljesíted, amit kértem, Enci mindent megtud. Nemcsak Erikát, de a gyereket is. Minden egyes részletet, amit oly gondosan próbáltál elásni.
Bálint torka összeszorult, érezte a félelem jéghideg marását. – Erzsi néni, könyörgöm, most nincs áram, az egész ház felbolydult...
– Pontosan ezért fut le az időd – vágott szavába az asszony hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. – Ricsi ma is végigjárta a szuterént a csomagtartós kávéjával, a hírek gyorsabban terjednek a gangon, mint a tűz. Ebben a házban minden mindennel összefügg. Balog úr sem véletlenül áll ott azzal az ismeretlennel. Ha te nem lépsz, én átadom a papírokat.
Az öregasszony elengedte a csuklóját, de a szorítás emléke ott égett Bálint bőrén. A barna boríték súlya a megsemmisülés ígéreteként nehezedett rá.