A szigor páncélja

A hatóság embereinek nehéz léptei még el sem haltak a lépcsőház alsóbb szintjein, amikor Fekete Zoltán hirtelen kihúzta magát. A kezében szorongatott, még meleg jegyzőkönyv papírja élesen csikorgott az ujjai között. A tehetetlenség szülte bénító pánik helyét másodpercek alatt vette át az egyetlen pótlevegő, amihez még kapaszkodni tudott: a vak, könyörtelen szabálymánia.
– Mindenki azonnal tüntesse el a személyes holmiját a közös folyosókról! – csattant fel Zoltán megtört, de szándékosan keményre hangolt hangja, ahogy végighordozta tekintetét a leselkedő szomszédokon.
A másodikon feltárult a nyolcas lakás ajtaja, és Radó Károly lépett ki a gangra. Karba font kézzel, dühtől vöröslő arccal méregette a közös képviselőt.
– Tréfálsz, Zoltán? Most kaptunk egy burkolt kilakoltatási ultimátumot, te meg a folyosóval szórakozol?
– Nem szórakozom, Károly! – lépett közelebb Fekete úr, és a mutatóujjával élesen rámutatott a Karesz ajtajából kilógó, vastag fekete hosszabbítóra. – Ez a kábel menekülési útvonalat torlaszol el, és áramkimaradás idején közvetlen tűzveszély! Tíz percet kapsz, hogy eltakarítsd, különben a lakóközösség nevében elvágom!
Erzsi néni a félhomályos sarokból, lámpájával a kezében helyeslően horkantott egyet, miközben Karesz fenyegetően lépett egyet Fekete felé. A ház nem a hatóság, hanem a saját elfojtott indulatai miatt állt a robbanás szélén.