A szabályzat vakító fénye

A vaksötétben csak a sercegő fém hűlése és a pincéből felszivárgó gázszag uralkodott. A negyedik emelet felől aztán éles, hideg fénysugár vágott át a szürkés füstön: Fekete Zoltán vakító halogénlámpával a kezében indult meg lefelé a lépcsőn. A léptei kimértek, bürokratikusan fenyegetőek voltak, mintha még a katasztrófát is szigorú szabályzatba tudná foglalni.
– Illetéktelen beavatkozás, a tűzvédelmi előírások súlyos megsértése és szándékos rongálás! – dörögte Fekete úr, amint a vakító csóvát egymás után szegezte a folyosón rekedt lakók arcába. A fény megállapodott Kovács Tiboron, aki még mindig a kormos doboz előtt állt a fogóval. – Tibor, ön ellen azonnal jegyzőkönyvet veszek fel! Amit most művelt, az veszélyeztetés!
Tóth Márk megpróbált visszahúzódni a korlát árnyékába, de a fénysugár azonnal rátalált. – Maga meg, Tóth úr, most rögtön takarítsa el a negyediken hagyott műanyag rekeszeit! A hatósági ember még az utcán áll, fél órán belül egymilliós bírságot varrnak a ház nyakába a maga rendetlensége miatt!
Molnár Máté szorongatva a telefonját kapkodta a levegőt. – Zoltán, hát nem érzi, hogy dől a gáz a pincéből?! Nem a rekeszekkel kell most törődni, le kell menni az utcára!
Fekete úr azonban egyetlen lépést sem hátrált. Zsebéből kimérten előhúzott egy sárga, hivatali figyelmeztető matricát, és a lámpa fényénél átragasztotta vele a főelosztó kiégett ajtaját. – Senki nem nyúlhat a rendszerhez a kárszakértőig. Aki áthágja az utasítást, annak a lakására terhelem a teljes kárt! – jelentette ki megingathatatlanul, miközben Erzsi néni a résnyire zárt ajtó mögül sziszegte a saját átkait.