A kényszerhelyzet ára

A sárga matrica még meg sem száradt a kormos fémlemezen, amikor a kapualj felől nehéz bakancsok dobogása verte fel a lépcsőház csendjét. Két sötétkék egyenruhás alak tűnt fel a füstös félhomályban, a katasztrófavédelem és az építésügyi hatóság sárga fényvisszaverő mellényeiben. Zseblámpáik éles, rideg csóvái azonnal pásztázni kezdték a falakról málló vakolatot és a szabadon futó, megolvadt kábelkötegeket.
– Ki itt a közös képviselő? – kérdezte az idősebb ellenőr, miközben a kezében tartott gázérzékelő műszer baljóslatú, ütemes csipogásba kezdett a pincelejáró felé mutatva.
Fekete Zoltán kiegyenesedett, de a halogénlámpát tartó ujjai fehéredtek a szorítástól. Félelme ellenére hivatali büszkeséggel lépett előre. – Fekete Zoltán vagyok. A helyzetet kontrolláljuk, a lakók fegyelmezettek...
– Semmit nem kontrollálnak, uram – vágott közbe az ellenőr, és a kormos főelosztóra mutatott. – Ez a hálózat közvetlen életveszélyt jelent, a gázszivárgás pedig azonnali hatósági zárlatot von maga után. Hivatalos jegyzőkönyvet veszünk fel. Két opciójuk van: vagy negyvennyolc órán belül elindítanak egy rendkívüli kényszerfelújítást – ami lakásonként azonnali, csillagászati összegű befizetést jelent a felújítási alapba –, vagy hétfő reggel kiürítési határozattal lakatlanná nyilvánítjuk az épületet. Mindenkinek el kell hagynia a lakását.
Molnár Máté falfehéren támaszkodott a korlátnak; a megduplázódott hiteltörlesztője mellett egy ilyen azonnali tétel a biztos csődöt jelentette számára. Kovács Tibor tehetetlenül ejtette le a csőfogót a kőre. Eközben a másodikon felsejlett dr. Balog Henrik elegáns, sötét sziluettje. Az ügyvéd jéghideg, rezzenéstelen arccal figyelte a fentről kibontakozó drámát, pontosan tudva, hogy a lakók többsége képtelen lesz fizetni, és a ház hamarosan az ő játékszerévé válik.