A sötétség robbanása

A hatósági ellenőrök távozása után fojtogató csend nehezedett a lépcsőházra. A negyvennyolc órás ultimátum súlya alatt Molnár Máté és Szabó Gábor szinte levegőt sem kaptak; a megélhetésük, a családi jövőjük forgott kockán. Ezt a törékeny hallgatást törte meg a második emeletről robbanásszerűen feltörő, torzított gitárbőgés. Karesz, aki a tehetetlen félelmét olcsó borba fojtotta, vakmerő dühében maximális hangerőre tekerte a Marshall erősítőit. Halvány fogalma sem volt róla, hogy a hatalmas áramfelvételű berendezést illegálisan Bendi amúgy is túlhajszolt hálózatára kötötte rá.
A már amúgy is megolvadt, öreg vezetékek nem bírták a hirtelen túlterhelést. A földszinti főelosztóból vakító kék szikraeső csapott ki, fülsiketítő csattanással kísérve. A ház egyetlen pillanat alatt borult teljes, vaksötét áramszünetbe. Szúrós műanyagszag terjedt el a lépcsőfordulókban, a sötétben pedig azonnal elszabadult a pánik.
– Állítsd le, te szerencsétlen! – üvöltött fel Gábor, akinek a hangjában a tönkremeneteltől való rettegés visszhangzott.
Imbolygó telefoni fények sávjai vágódtak át a füstös félhomályon. Dániel az idegösszeomlás szélén, tombolva dörömbölt Karesz ajtaján, miközben Enci is a tömeg élére állt. A lincshangulat villámgyorsan terjedt a szűk folyosón. Odalent, a pincelejáró árnyékában Lugosi Jenő suttogva átkozódott a régi építési tervrajzaival a kezében, de a dühöngő tömegben senki sem figyelt rá.