A suttogás és a képernyő fénye

Bálint tehetetlen dühében belerúgott a rendelő kárpitozott ajtajába, de a zár nem tágított. Harminc perce maradt, hogy megoldja a lehetetlent. Megfordult a nyirkos félhomályban, és elindult felfelé a lépcsőn, miközben a fülében dobolt a saját szívverése. Honnan szerezzen ennyi készpénzt fél óra alatt, hogy elhallgattassa a sarokba szorított, zsaroló orvost?
A másodikon Kelemen Dániel állt a falnak támaszkodva. Mobilja hideg, kékes fénnyel világította meg megrémült, verejtékező arcát. Épp most villant fel a kijelzőjén egy névtelen üzenet: „Tudom, mit döntöttél tegnap éjjel. Nem tudod visszacsinálni.” Dániel görcsösen szorította a készüléket, ujjai fehéredtek a feszültségtől, ahogy a sötét folyosó sarkait kémlelte, kényszeresen ellenőrizve, hogy nem áll-e valaki mögötte a sarokban.
Bálint majdnem fellökte az adatelemzőt, ahogy felért a fordulóba. Dániel ijedten rántotta vissza a telefont, és zsebre dugta, mintha bűncselekményen kapták volna rajta.
– Vigyázz már! – sziszegte Dániel, hangja elcsuklott a hirtelen jött szorongástól.
Bálint válaszra sem méltatta, rohant volna tovább a lakása felé, de a földszintről felszűrődő suttogás megállította a lábát a lépcsőfokon.
A kapualj homályában Szilágyi Marika állt, és egy elemlámpa fényénél mutogatott valamit a szomszédasszonynak.
– Kirepült a táskájából, amikor Enci rohant a munkába – suttogta Marika, ujjai között egy vékony, fehér műanyag pálcát forgatva. – Két rózsaszín csík. Még meg sem nézte szegény, úgy hagyta el a sietségben. Vajon Bálinté? Mert ha igen, abból itt akkora botrány lesz...
Bálint torka elszorult, a falak lassan összenyomódtak körülötte. Miközben a tegnap esti titok hálói végleg rátekeredtek, a mélyből, Karesz falaiból baljóslatú, magas frekvenciájú zúgás indult el a túlterhelt vezetékek mentén.