A sötétségben elveszett gyermekség

A vaksötét lépcsőházban a fojtogató csöndet hirtelen éles, kétségbeesett kiáltás törte meg. Ida rohant le a félemeleti lépcsőn, kezében egy remegő fényű zseblámpával. A pult mögött már órák óta hiába várta a kislányt; a Miri Csemege ajtaja zárva maradt, a hétéves Miri pedig sehol sem volt.
– Miri! – hallatszott az anya sírástól elfulladó hangja, amely élesen visszhangzott a nedves, hideg falak között. – Látott valaki a kislányomat?
A folyosó sötétjéből nyikordulva nyíltak ki az ajtók. Horváth Bianka sápadtan hajolt ki a harmadik emeleti korláton; mellette Máté gépiesen gyűrte zsebre a postás által épp az előbb átadott banki fizetési felszólítást, miközben az átázott folyosón még ott kísértett az ügyvéd fenyegető szelleme. Kelemen Dániel is kilépett a lakásából, tekintetét a földre szegezve, rettegve a házban eluralkodó káosztól.
A szuterén lépcső árnyékában az ex-légiós húzódott meg, szorosan a hűvös téglához lapulva. Pontosan sejthette, hol bújhat el egy ijedt gyermek, ha elmenekül a felnőttek feszült világából – ám a saját múltja és titkai gúzsba kötötték a nyelvét.
Miri eközben a pince melletti elfalazott, sötét fülkében kucorgott a porban. Egyetlen elemlámpa nélkül ült a homályban, és hallgatott: olyan szavakat és titkos egyezségeket hallott meg a vakolatrepedéseken át, amelyeket egy gyereknek soha nem lett volna szabad megértenie.