A sötétség burka

Bálint tüdeje nem kapott levegőt. Dr. Szabó szavai úgy szorították össze a mellkasát, mint egy láthatatlan satupad. Az eltitkolt gyerek, Enci, a tegnap esti titok – mindez egyetlen mondatban fityegtette a szakadék szélén az életét. A folyosón gyűlő tömeg súlyos hallgatása csak fokozta a nyomást. Balog úr elégedettnek tűnő, de valójában félelemmel vegyes pillantása, Ricsi értetlenkedő tekintete, Fekete Zoltán elfojtott dühének maradványai mind rá nehezedtek, mintha mindenki az ő arcán olvasná a ház összes baját.
Éppen amikor Bálint úgy érezte, mindjárt összeesik a terhek súlya alatt, egy éles pattanás hallatszott a mélyből, talán a szuterén felől. A következő pillanatban a folyosó villanyai – és az egész ház áramellátása – egy pillanat alatt kialudtak. A teljes sötétség hirtelen, sűrű burkaként borult rájuk. A levegő a lépcsőházban még feszültebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Mindenki megdermedt, mintha a hangok és a fények elvételével a mozgásképességüket is elvesztették volna, bár néhányan ösztönösen nyúltak a fal után.
A csendet Dr. Szabó mélyről jövő, ijedt káromkodása törte meg a rendelőből, majd valami csörgött és koppant, mintha a doki az idegeivel együtt a kávéscsészéjét is elengedte volna. A sötétben Balog úr felől halk moraj hallatszott, mintha a kényszerárverező ügyvéd tökéletesre csiszolt számításait is megzavarta volna a hirtelen diszkomfort, pedig őt nemigen szokta zavarni semmi, ami nem készpénz. Székely Ricsi, aki eddig csak állt és nézett, most hátrált egyet, és a falnak támaszkodott, mint aki a sötétben is biztos pontot keres, és közben hangosan nyelt.
„Na, má megint mi a fene van?!” – zúgott fel egy morgós hang az első emelet felől, és a hang irányából egy zseblámpa fénye vágott bele a vaksötétbe. Tibor bá volt, a ház villanyszerelője, aki pót-nagyapaként figyelt mindenre, ami a házban történt, különösen, ha az árammal volt kapcsolatos. „Karesz megint feltekerte azt a rettenetes erősítőjét, vagy mi a nyavalya?! Hány napja mondom már, hogy nem bírja ez a hálózat!” – dörögte, miközben lassan elindult a főkapcsoló felé, ami valahol a szuterén környékén lehetett, minden lépését morogva kommentálva.
A lakók feszülten figyelték a zseblámpa táncát a falon, mely időről időre felvillantotta a riadt arcokat a sötétben. Bálint érezte, ahogy a zsarolás súlya mellé most egy új, tapintható félelem is vegyül. A sötétség minden titoknak kedvezett, de egyben minden rejtett veszélyt is felerősített. A ház, mintha csak egy rosszindulatú, furcsa gépezet lenne, most éppen a legsúlyosabb pillanatban vette el a fényt, hogy még jobban megvilágítsa a benne rejlő sötétséget. Fekete Zoltán idegesen kapkodta a levegőt, mintha a sötétben a rend hiánya még nagyobb fenyegetést jelentene. A házban a feszültség már tapintható volt, most pedig még látványosabbá vált a káosz.