A sarokba szorított őr — új hang

Dániel kihasználta a sötétséget, elrántotta a vállát, és a korlátba kapaszkodva lesietett a földszint felé, mielőtt az öregasszony visszatarthatta volna. Erzsi néni nem ment utána; tudta, hogy a hal nem menekülhet messzire a hálóból. Helyette lassan megfordult, és az emeletről lefelé botorkáló zseblámpa sárga fénycsóvájába lépett.
Bálint nehéz léptekkel ért le a lépcsőfordulóba. A biztonsági őr egyenruhájának szövete halkan súrlódott a sötétben, tenyere izadt a műanyag lámpatesten. Ahogy a fény sugara rátévedt az apró műanyag mécsest tartó öregasszonyra, Bálint megtorpant.
– Mit keres itt a sötétben, Erzsi mama? – kérdezte fojtott, szaggatott hangon, miközben a fénycsóvát reflexből lejjebb engedte. – Lépjen félre, megnézem a biztosítékokat.
– Ne siessen annyira, Bálintke – sziszegte Erzsi néni, és a tenyerében pislákoló mécsest egészen a férfi mellkasához emelte. – A főkapcsoló megvárja. De az a vastag, barna boríték, amit tegnap este próbált eldugni a postaládák mögé, nem fogja sokáig tartani a titkát.
Bálint torkán fennakadt a levegő. A zseblámpa fénye megremegett a hideg betonpadlón.
– Nem tudja, miről beszél – vágta rá rekedten.
– Dehogynem tudom – lépett még egy centit közelebb az öregasszony, szemeiben a mécses apró fénypontjaival. – Pontosan tudom, mi van benne. Erika neve, a kórházi papírok és a gyerektartási nyilatkozat. Ha holnap reggelig nem rendezi az elmaradását, Enci kezébe adom a borítékot. Meglátjuk, mit szól a drága párja a maga eltitkolt gyerekéhez.
A lépcsőház fojtogató csendjében Bálint szorítása elfehéredett a lámpán. Tudta, hogy ebben a házban a sötétség semmit sem takar el.