A sárga kabátos ultimátum

Bálint épp megnyitotta volna a száját, hogy valami hihető hazugsággal mentse a zsebében lapuló klinikai kártyát, amikor a társasház nehéz tölgyfa kapuja panaszos nyikorgással vágódott a falnak. Nem egy újabb tévelgő lakó botorkált be, hanem a Katasztrófavédelem sárga fényvisszaverős kabátos ellenőrei, nyomukban egy építésügyi tisztviselővel, aki úgy szorongatta a vaskos iratrendezőjét, mintha az az életben maradásának egyetlen záloga lenne. A pincéből felszivárgó gázszag és a kormos villanyóra-szekrény látványa azonnal akcióra sarkallta a jövevényeket.
– Lakossági bejelentés, közvetlen életveszély gyanúja – jelentette ki a vezető ellenőr, miközben zseblámpája sugara végigpásztázott a dühös Fekete Zoltánon és a feszengő Toemai főtörzsön. Fekete úr arca a bürokrácia szent nevében azonnal a bíborszín legmélyebb árnyalatait vette fel. Az ellenőrök nem teketóriáztak: egy gyors, orrfacsaró pincemustra után máris körmölni kezdték a jegyzőkönyvet. A verdikt felért egy társasházi hadüzenettel.
– Két opciójuk van, képviselő úr – nyomta a hivatalnok a pecsétes papírt Fekete orra alá. – Vagy azonnal elindítanak egy rendkívüli, nyolcjegyű kényszerfelújítást, vagy az épületet még ma éjjel lakatlanná nyilvánítjuk, és mindenkit kilakoltatunk.
A hír hallatára a sötét kapualjban, a postaládák tövében rögtönzött válságtanács alakult ki. A pislákoló gyertyafénynél Enci épp Erzsi nénivel vívott suttogó csatát a felújítási alapról, miközben Székely Ricsi a csomagtartóból származó, osztrák importból való levendulás öblítővel próbálta csitítani a kedélyeket, féláron kínálva a katasztrófa ellenszerét. Bálint érezte, hogy a zsebében lapuló titkok súlya alatt lassan megnyílik alatta a föld.