A postaládák árnyékában — új hang

A földszinti kapualjban, a vaspántos postaládák előtti szűk térben gyűlt meg a füst és a sötétség. Erzsi néni egy pislákoló gyertya csonkját tartotta a fém rekeszek elé, miközben a kulcsával ritmikusan vereselte a tízes lakás bedobónyílását. Az áramkimaradás miatt az egész ház ideáramlott; senki sem tudta elkerülni a másikat a szűk bejáratnál.
– Zoltán, maga meg mit intézkedik itt ahelyett, hogy a rendet fenntartaná? – csattant fel az öregasszony, amint Tormai Zoltán főtörzs leért a lépcsőn, nehéz lépteivel megrengetve a kövezetet. – Fekete úr ma is kétszer járt körbe a házban, mégis a faliújság mögé dugdossák a hivatalos papírokat!
Tormai arca vörösre gyúlt a zseblámpa éles fényében. Belegázolt a feszült csendbe, és durván félretolta a postaládák előtt tétovázókat.
– Elég legyen a hangoskodásból, Erzsébet! – vágta rá élesen a rendőr. – A katasztrófavédelem a pincében van, a hálózat veszélyes! Mindenki menjen vissza a lakásába!
Réka a fal mellé lapulva próbált átcsusszanni a kinyitott kapu felé. Keze megállt a táskája pántján, szemeit riadtan járatta Tormai szigorú egyenruháján és Erzsi néni vádló tekintetén. Sötét volt, de a lépcsőházi feszültség szinte fizikai súllyal nehezedett rájuk.
– Nem megyünk sehova, amíg meg nem tudjuk, ki fizeti meg ezt a káoszt! – sziszegte Erzsi néni, és a postaládájára csapott, aminek éles fémhangja végigvisszhangzott a sötét folyosón.