A pletyka a résnyire nyílt ajtóból

Bálint a korlátot szorítva próbált visszahúzódni a káoszból, mielőtt Enci vagy valaki más meglátná a mobilja halvány fénykévéjében. A füstös sötétségben a lépcsőfokok tapogatása közben hirtelen egy hideg, csontos kéz nyúlt ki az első emeleti, résnyire nyitott ajtó mögül, és megragadta a kabátja ujját.
– Pszt, Bálintka! Ne szaladjon úgy, mint akit a tűzoltók kergetnek – sziszegte Vincze Erzsébet. Az öregasszony nem használt lámpát; a sötétségben úgy mozgott a saját küszöbén, mint aki évtizedek óta vakon is pontosan tudja, hol lakik a félelem a házban.
– Erzsi néni, tessék visszamenni, balesetveszélyes a lépcsőház – lihegte Bálint, miközben próbálta kiszabadítani a karját, de az idős asszony szorítása meglepően szoros volt.
– Baleset, persze... – kuncogott fojtottan Erzsi mama, majd közelebb hajolt. – A kapualjban a hatóság nem a kiégett biztosíték miatt méricskélte a falat az imént, fiam. Hallottam, ahogy a Balog ügyvéd úr azt mondta nekik, a tízes lakás felől „rendszeres gyanús mozgást” észleltek tegnap éjjel. Azt szajkózta a rendőrnek, hogy valaki barna borítékokat hordott fel a szuterénből.
Bálint gyomra görcsbe rándult. A kijelentés ártatlan szomszédos pletykának tűnhetett volna, de a biztonsági őr pontosan tudta: Balog Henrik nem gyanakodott, hanem szisztematikusan gyűjtötte a terhelő bizonyítékokat. Erzsi néni éles tekintete még a vaksötétben is megtalálta a férfi szemeit, majd száraz, nesztelen mozdulattal visszahúzódott a lakásába, és a zár halkan kattant mögötte.