A piros filc szigora

Fekete Zoltán állkapcsa megfeszült az ügyvéd suttogó szavaitól. A felhalmozott szorongás és a közös képviselői hatalomvágy szörnyű eleggyé olvadt benne: ahelyett, hogy megingott volna, a kontrollvesztés elleni egyetlen fegyveréhez nyúlt. A lépcsőház hűvös sötétjébe lépve kirántotta csíptetős mappájából a piros filctollat.
„Mindenki hallgasson meg!” – csattant fel Zoltán hangja a vizes fallal határolott kapualjban, túlkiabálva a szivattyúk dühödt morgását. A zseblámpák fénykévéje a folyosóra kinyúló, ottfelejtett költöztetős dobozokra vetült. „A menekülési útvonal eltorlaszolása közvetlen életveszély! Máté, maga hagyták a harmadikon ezt a szemetet? Tízezer forint azonnali pótdíj a közös költséghez, holnaptól!”
Máté ökle fehéredett a tehetetlen dühösségtől, de Bianka karjába kapaszkodva hallgatott. A tömeg szélén ácsorgó Kerekes Lívia önkéntelenül magához szorította a táskáját, amelyben a csörgő fiolák lapultak; elfehéredett ujjai elárulták a rettegést, ahogy Zoltán szigorú tekintete átpásztázta a megrettent lakókat.
Fekete úr nem állt meg. Egy sárga, hivatalos figyelmeztető cédulát ragasztott a kapualj hirdetőtáblájára. „Rendkívüli közgyűlést hívok össze, amint a hatóság végzett! A ház nem tűri tovább a rendetlenséget és a fizetési elmaradásokat.”
Balog Henrik a kapu árnyékában elégedett mosollyal igazította meg a gallérját. Zoltán vakbuzgó szigora pontosan abba az utcába terelte a lakókat, ahol ő már nyitott buszával várta őket.