A pánik applikációja

Bálint és Erika már majdnem a kijárathoz értek, amikor egy éles sziréna hasított a levegőbe. Két tűzoltóautó fénye festette pirosra a Vászoly utca homlokzatát. A lakók pánikszerűen indultak kifelé, mások, mint rémült szardíniák, a falhoz lapultak.
Lugosi Jenő, megfeledkezve Dr. Balog Henrikről, most a bejárat felé rohamozó lánglovagok felé indult, valószínűleg egy újabb Wagner-áriát dúdolva. Székely Ricsi, a csempész, a szuterén kettes ajtaja előtt térdre rogyott, remegő kézzel kaparászta a zárat. „Semmi, de semmi sincs ott!” – nyikorgatta, arca zöldebb volt, mint a legolcsóbb ukrán pálinka.
Eközben a második emeleten, a káosz fojtó ölelésében, Kelemen Dániel az ajtófélfának támaszkodva figyelt. Telefonja vibrált: egy ismeretlen számról érkező üzenet jelezte: „A tegnap este nem marad titok.” Daniel gyomra élesebben rándult össze, mint a gázszag. Az üzenet hideg késsel vágott bele a lelkébe, felidézve tegnap esti titkos döntését, amiről senki sem tudhatott. Kétségbeesetten tapogatta zsebeit, mintha a telefont – és vele a titkát – elrejthetné a világ elől.
Enci, a földszintről feljebb igyekezve, dühösen szúrta tekintetét Bálintra és Erikára. Nem a gázszag volt számára a legégetőbb probléma, hanem az, ahogyan a két „galamb” egymásba kapaszkodott. Lugosi Jenő harsány kiáltásaival és Ricsi hisztérikus makogásával a háttérben, Enci szeme szikrázott. „Nahát! Micsoda véletlen!” – morogta, de szavai elvesztek a kakofóniában, amit Dr. Bordás András a „R = U/I” sziszegésével próbált megzabolázni, miközben Dr. Szabó András már egy nagyméretű nyugtató után turkált. A ház feszült, és mindenki a saját kis drámájában fuldokolt, miközben a Vászoly utca 6. lassan a gázmaszkos valóságba süllyedt.