A névtelen üzenet árnyéka

Bálint nem felelt Szabó dokinak. A tehetetlen düh fojtogatta, ahogy tehetetlenül hátat fordított a gátlástalan orvosnak, és a nyikorgó rendelőajtót maga mögött behúzva kilépett a félhomályos lépcsőházba. Erika halk, kétségbeesett zokogása még átszűrődött a faajtó résein, de odafent, a második emeleti fordulóban már egészen másfajta feszültség vibrált a levegőben.
Kelemen Dániel a korlátnak támaszkodva állt, szorosan a markában tartva a telefonját. A kijelző épp az imént villant fel a tenyerében: egy újabb névtelen, titkosított üzenet érkezett. A tegnap esti titok, az a végzetes, elhamarkodott döntés, amivel a cég belső adatbázisához nyúlt, most visszavágott. A névtelen küldő pontosan tudta, mit tett az éjszaka leple alatt, és a képernyőn villogó sorok nem hagytak kétséget afelől, hogy elindult a zsarolási gépezet.
Odalentről hideg, ütemes cipősarkak kopogása visszhangzott. Dr. Balog Henrik méregdrága cipőjében lassú léptekkel indult meg felfelé, míg az első emeleti sarok sötétjében Várkonyi gyanakvón leste a mozgást. A színész halk suttogással imitálta a ház gyanús zajait, miközben félhangosan megjegyezte: „Zoltán ma is körbejárt a házban.”
Dániel kapkodva zsebre vágta a vibráló mobilt, amikor Bálint komor, sápadt arccal felért a lépcsőfokokon. A két férfi pillantása összeakadt a nyirkos folyosón. Egyikük sem szólt egy szót sem, de a fojtogató csöndben mindketten tudták: a kapuk bezárultak, és a tegnap esti bűnök árnyéka elől már nincs hová menekülni.