A mosoly mögötti penge

Enci éppen abban a pillanatban toppant be a lépcsőfordulóba, amikor Bálint tehetetlenül próbálta elállni a zsaroló öregasszony útját. A lány gyanakvó tekintete azonnal végigsöpört a félhomályos folyosón álló páron. Erzsi néni mozdulata azonban meglepően ruganyos volt: a vastag barna boríték egyetlen szempillantás alatt eltűnt a virágos otthonka mély zsebében, s a szája máris kedves, ártatlan mosolyra húzódott.
– Jaj, Enci kedvesem, de jó, hogy jössz! – csicseregte az öregasszony olyan természetességgel, mintha az imént nem életre-halálra szóló fenyegetés folyt volna. – Épp Bálintot faggattam, nem látta-e a kis Melindát. Szegény lány egy sárgult régi fényképpel szaladgált odalent Marika boltjánál... Csupa rejtély ez a ház, mondhatom!
Bálint homlokán hideg izzadságcsepp gördült le. Bár Erzsi néni egyetlen szóval sem ejtette ki Erika vagy a gyerek nevét, a puszta célzásból sütött az elfojtott veszély. Enci kutató pillantással nézett hol a párjára, hol a szomszédasszonyra; érezte a fojtogató feszültséget, amely szinte megfagyasztotta a levegőt a szűk térben.
– Nem láttuk Melindát, Erzsi néni. Gyere, Bálint, menjünk fel, végtagjaimban érzem a napot – mondta Enci hűvösen, és ellentmondást nem tűrően megfogta a férfi karját. Bálint izmai kőkeményre feszültek az érintéstől, de megkönnyebbülten engedett a húzásnak.
– Menjetek csak, fiatalok! – kiáltott utánuk Erzsi néni a sötétedő lépcsőházban, miközben ujjaival a zsebében rejlő papírokat simogatta. – De ne feledd, Bálint fiam! Holnap reggelig várom a rendezést... Különben kénytelen leszek elővenni a többi régi emléket is a dobozból!
Ahogy Enci mögött lépkedett fel a második emeletre, Bálint zsebében élesen megrezrent a telefon. Dániel küldött egy kétségbeesett, szaggatott üzenetet a sötét lakásából: újabb hangüzenetet kapott, és valaki épp a zárját kaparássza kívülről.