A méregdrága gyapjúöltöny árnyéka

Dániel alig tudott kitépni az öregasszony szorításából, amikor a tízes lakás ajtaja halkan kattant, és Dr. Balog Henrik lépett ki a folyosóra. Az ügyvéd úr úgy festett, mint aki most teremtette a sötétséget saját, méregdrága gyapjúöltönyének árnyékából. Kézben tartott bőrtáskája sarkán csillant meg az egyetlen megmaradt vészvilágító fénye. Nem látszott rajta semmiféle ijedtség, csupán az a precíz undor, amivel a csótányirtók méregetik a parketta réseit.
– Á, Dániel – mondta Balog, hangja hűvös volt, mint egy végrehajtási végzés sarki bélyegzője. – Látom, a lakóközösség ma is a műszaki katasztrófák csúcsformáját hozza. Remélem, Fekete úr hamarosan szavazásra bocsátja a rendkívüli felújítási alap triplázását. Bár tartok tőle, nem mindenki bírja majd a tempót... ugye, Nóra?
A folyosó sötétjében lapuló Varga Nóra erre a mondatra úgy dermedt meg, mintha maga az építésügyi hatóság öntötte volna betonba. Balog megigazította a mandzsettagombját, tekintete átsiklott Dániel izzadt homlokán, egyenesen a lépcsőn kapkodó egyenruhásokra. A háttérben Erzsi néni úgy leselkedett a köntösében, mint egy túlméretezett kerti törpe, de még ő is visszahúzódott egy lépést.
– Az adósság olyan, mint a nedvesség a pincében – fűzte hozzá Balog halk, pedáns szónoklattal, miközben elhaladt Dániel mellett. – Ha nem kezelik időben, elnyeli a falakat. Szép napot, szomszédok!
Ahogy a férfi kényelmes léptekkel elindult lefelé, Dániel tenyérben szorongatott telefonja újra megrezrent, de a képernyőre pillantva már tudta: a valódi csapda nem a hálózatban volt, hanem a tízes lakás bőrtáskájában.