A megsárgult emlék — új hang

Fekete Zoltán értetlenül fordította a telefonját az udvar közepe felé, de mielőtt elindíthatta volna a hívást, a nehéz tölgyfa kapu éles reccsenéssel kitárult. A lépcsőházi homályba egy elegáns, szikár nő lépett be, vállán bőrtáskával, kezében pedig egy ódon, paszpartusba fogott papírlapot szorongatva. Bezerédi Melinda volt az – Erzsi mama nevelt lánya, aki évekre eltűnt a ház életéből.
A váratlan érkezés okozta meglepetést kihasználva Bálint megragadta Erika karját, és Nórával együtt visszahúzódtak a fenti tekintetek elől a földszinti postaládák sötétjébe. Zoltán fentről még utánuk kiáltott valami fenyegetőt, de a folyosói lámpa végleg kiégett, sötétségbe borítva az első emeleti korlátot.
A kapualj szűk terében épp ekkor hajolt a szórólapjai fölé Szilágyi Marika. Melinda nem törődött a körülötte uralkodó feszültséggel; egyenesen a lépcső aljához sétált, ahol Erzsi néni ajtaja már rászegeződött a zajokra. „Ezt apám hagyatékában találtam, Erzsi mama” – mondta Melinda csengő, hűvös hangon, és felmutatta a fekete-fehér fényképet.
A megsárgult régi fotóról az idős Bezerédi Ferdinánd mosolygott vissza, mellette a fiatal Erzsi nénivel és a gyerekekkel: Bálinttal, Encivel és Melindával. Marika szeme kitágult a papírlap láttán, és azonnal közelebb lépett a postaládáktól. Bálint ujjai megdermedtek a zsebében lévő barna borítékon. A tegnapi szabotázs és a zsaroló üzenet árnyékában hirtelen egy még régebbi, eltemetett múlt tört a felszínre.