A megsárgult emlék

Amíg a pince mélyén Bálint a zseblámpa vékony fénysugarát követte, az első emeleti lépcsőfordulóban váratlan vendég torpant meg Erzsi néni ajtaja előtt. Bezerédi Melinda elegáns, de hűvös tartással lépett be a résnyire nyílt lakásba, mit sem törődve a lépcsőházat elárasztó hatósági feszültséggel. Az idős asszony remegő kézzel igazította meg a kardigánját, ahogy nevelt lánya egy kopott, szélén megsárgult fényképkeretet helyezett a dohányzóasztalra.
A képen a néhai Bezerédi Ferdinánd állt büszkén, oldalán a fiatal Erzsi mamával, míg előttük a kis Melinda, Enci és Bálint guggoltak a gyepben, mint egy igazi, összeforrt család. Melinda ujjai gyengéden végigsiklottak a papír sima felületén, de tekintetében ott rejtőzött a régi számonkérés: a múlt tisztázatlan hagyatéka, amit túl sokáig söpörtek a szőnyeg alá.
– Ezt a régi holmik között találtam, Erzsi – mondta Melinda halk, mély hangon. – Ideje lenne végre megbeszélni, Bálint valójában milyen jogon lakik abban a lakásban, és miért takargatod a múltat.
A nyitott ajtó mellett épp ekkor haladt el Szilágyi Marika, aki a lépcsőházi hűhó elől igyekezett fel az emeletre. A szeme azonnal rátapadt a dohányzóasztalon heverő fotóra. Marika éles eszében a mozaikdarabkák pillanatok alatt kirakódtak: a Bálint körüli rejtélyes kedvezmények, Erzsi mama túlzó gondoskodása és a régi sógori szál mind új értelmet nyert abban az egyetlen elfeledett pillanatfelvételben.
Erzsi néni ijedten kapta el a képet Marika mohó tekintete elől, de már késő volt. A régen eltemetett titok kiszabadult a szobából, és a sötétedő folyosókon lassabban terjedt ugyan, de sokkal pusztítóbban, mint bármilyen hatósági ultimátum.