A második emeleti fojtott vita

Dániel a ziháló mellkasához szorította a telefont, aminek a kijelzője kegyetlenül számolta vissza a másodperceket. Mielőtt azonban a laptopjához léphetett volna, a bejárati ajtaján keresztül éles, fojtott suttogás ütötte meg a fülét. A második emeleti folyosó homályában két alak feszült egymásnak a vibráló feszültségben.
Bálint meredten bámult Erikára, sötét tekintetében egyszerre tükröződött a tehetetlen düh és a lebénító pánik. A szuterénből felszivárgó gázszag és a lépcsőházban morajló lakók zajában a nő keményen, áthatolhatatlanul állta a férfi pillantását.
– Nem várok tovább, Bálint – sziszegte Erika, miközben ujjaival a táskája pántját markolta. – A tegnap esti teszt megvan, és én nem leszek a titkos mellékszálad. Ha most nem mondod el Encinek a gyereket, én magam lépek. Nem fogom a te gyávaságodat fedezni, miközben csak a pozíciódat félted a cégnél!
– Elment az eszed? – lépett közelebb Bálint, és a hangja vészesen megcsuklott. – Nézz körül! Az egész ház egy puskaporos hordó! Ha most borítod a bilit, nemcsak Enci hagy el, de a munkahelyemen is végem van! Adj huszonnégy órát!
– Egyetlen percet sem kapsz – felelte Erika, és a hangjában olyan hideg elszántság vibrált, ami még a zárt ajtó mögött hallgatózó Dánielt is megdermesztette.
Dániel kijelzőjén ekkor átlépte a számláló a critical zónát: kevesebb mint kilencven másodperce maradt, hogy az adathordozót csatlakoztassa a hálózatra, mielőtt a zsaroló mindent kitálal.