A logikai láncolat

Dániel nem bírta tovább a bezártságot; a kijelző kékes derengése fojtogatta a sötét lakásban. Remegő térddel lépett ki a második emeleti folyosóra, de a lépcsőházban nem a várt csend, hanem szokatlanul éles, racionális vita fogadta.
Az első emeleti fordulónál Dr. Bordás András állt a nyitott villanyóra-szekrény előtt, és botjával a megperzselt vezetékekre mutatott. Fekete Zoltán jegyzettömbbel a kezében hallgatta az idős mérnököt, aki kimérten, elutasítást nem tűrő tanári hangon magyarázott:
– Nyolcvanegy évem alatt megtanultam, Fekete úr: az Ohm-törvényt nem lehet társasházi határozattal felülírni. R egyenlő U per I, ezt mindenkinek tudnia kellene! Ha a hálózat túlterhelődik, a fizika nem fog közgyűlési jegyzőkönyvet kérni.
A szomszédos korlátnak dőlve Dr. Balog Henrik állt. A kényszerárverező ügyvéd ajkán fagyos, alig látható mosoly bujkált; Fekete szabálymániáját kihasználva épp most sugallta a felújítási alap drasztikus emelését, jól tudva, hogy az eladósodott lakók csapdába esnek. A szuterén felől Székely Ricsi oson fel a lépcsőn, kezében egy nehéz, át nem látszó szatyorral, de megtorpant, amikor meglátta az ügyvédet. Ricsi szemeiben tiszta félelem égett: a csempészett áruval telt csomagtartók világa tehetetlen volt Balog hűvös jogi fenyegetésével szemben.
A lépcsőforduló árnyékából Marietta figyelte őket. A vegyészhallgató lány éles elméje azonnal összerakta a képet: látta a feszült arcokat, a pupillák tágulását, és pontosan tudta, hányan nyúlnak az anyja által szerzett nyugtatókhoz a fojtogató légkör miatt. Dániel felé pillantott, és a tekintetük egy pillanatra találkozott. Ebben a ritka, intelligens pillanatban mindketten megértették: a ház nem csupán a falak roskadozása miatt áll a széthullás szélén, hanem a benne élők mérgező titkai miatt.