A lezárt rendelő csapdája

Erika a felhajtott kabátgallérja alatt egy fehér műanyag mappát szorított magához, miközben a kiürített udvar szélén álló tömegből a földszinti rendelő felé surrant. Bálint észrevette a mozdulatot, és kihasználva, hogy Enci figyelmét egy pillanatra elterelte a szuterénből kiáramló tűzoltók zaja, a lány után vetette magát. A lekopott üvegezésű ajtó kattanva nyílt ki, majd rögtön be is csapódott mögöttük.
A rendelő félhomályos várójában a szag fojtogató volt: fertőtlenítő és olcsó konyak keveréke. Dr. Szabó András azonnal a zárhoz nyúlt, ráfordította a kulcsot, és a falnak támaszkodva zihált. Kézfeje remegett, tekintete idegesen ugrált a Bálint mögött zárt ajtó és az asztalon heverő lezáratlan borítékok között.
„Ezt nem teheted meg, András, engedj ki minket!” – sziszegte Erika, miközben a mappát a mellkasára szorítva visszalépett a vizsgálószék mögé.
Szabó nem válaszolt a lánynak. Párás tekintetét Bálintra szegezte, és elfojtott, rekedt hangon megszólalt. „Odakint láttad Balogot, ugye? A nyakamon van. Ha nem kapsz össze nekem kétmilliót három napon belül, hogy leállítsam azt a dögkeselyűt, nemcsak a papírok kerülnek ki az asztalra.”
A doki megkopogtatta a kartondobozt az íróasztalán, amiben Erika és a csecsemő iratai lapultak. „Először Enci fülébe súgom meg, ki ez a lány és kinek a gyerekét neveli. Aztán jön az egész ház. Vagy kifizeted a szabadságomat, Bálint, vagy mindketten odaveszünk.” Bálint ökle elfehéredett a kilincsen, de a zárva maradt ajtó túloldaláról már hallani lehetett Enci közeledő lépteit.