A letöltött múlt terhe

Dániel tenyere teljesen átizzadt, ahogy a kijelző hideg fénye újra megvilágította az arcát. A telefon halk rezzenéssel fogadott egy újabb sornyi szöveget: „Tudjuk, mit tettél tegnap 22:40-kor. A rendszer nem felejt.” A férfi gyomra egyetlen görcsbe rándult. A tegnap esti elhamarkodott kattintás, a céges szerverről letöltött titkosított fájlok és az ismeretlen számlára indított utalás nyoma most súlyos kőként nehezedett a mellkasára.
Ahogy sietve visszahúzódott a saját ajtója felé, az első emelet sötétebb sarki szegletéből halk, gúnyos kuncogás hallatszott. Várkonyi állt ott a homályban, kabátja gallérját feltűrve. A kiégett színész kiszáradt torokkal, döbbenetes pontossággal formálta meg Erzsi néni rekedtes, vádló hangját:
– Zoltán ma is körbejárt a házban... mindenki titkol valamit – suttogta a korlát felé dőlve, majd halk színházi nevetéssel eltűnt a lakása ajtajában.
Dániel nem törődött a különc szomszéddal, lábai maguktól vitték be a saját lakásába. Kulcsra zárta a bejáratot, de a fém kattanása nem hozott megkönnyebbülést. Az ablakhoz lépett, és az udvar felé pillantott. Odalenn Székely Ricsi ijedten csapta le a kocsija csomagtartóját, miközben Fekete Zoltán az emeleti korlátnál szigorú tekintettel jegyzetelt egy papírra. A házban felhalmozódott feszültség most egyszerre fojtogatta Dánielt: a tegnap esti titok nem maradhatott többé az árnyékban.