A leplezetlen igazság órája

A lépcsőház hirtelen elcsendesedett, amikor az első emeletről feltárult Vincze Erzsébet lakásának ajtaja. Erzsi néni nemcsak kilesett a résen, hanem teljes testi valójában kilépett a gangra, kezében egy szorosan átkötött, megsárgult füzettel. „Azt hiszitek, vak vagyok?” – kiáltotta, hangja élesen, hisztérikusan pattogott a belső udvar hideg falai között. „Nóra, maga azt a kártyát ne dugdossa, pontosan tudom, miből finanszírozzák a hirtelen jött jólétet! És te, Bálint!” – mutatott remegő ujjával a biztonsági őrre, akinek az arcából azonnal elfutott a vér. „Azt a barna borítékot a postaládánál... ne hidd, hogy nem láttam, ki tömte meg, és miért kapsz te fizetséget az öregasszonytól!”
Enci megtorpant a lépcsőfordulóban, tágra nyílt szemmel nézett Bálintra, majd a vádaskodó öregasszonyra. A levegő szinte megfagyott a gangon. Székely Ricsi a prémium kávés rekeszével a kezében megpróbált nesztelenül visszahúzódni a szuterén lépcsője felé, de Erzsi néni tekintete könyörtelenül rászegeződött. „Ricsi! A csomagtartós feketézésedről is megvan a pontos listám, a csempészett márkás öblítőkről meg a kávékról! Senki sem kivétel ebben a házban, mindent felírtam, a rendőrség is meg fogja tudni!”
Melinda ijedten rántotta magára a lakásajtót, de a zár nem kattant be; a résen át, lélegzetvisszafojtva leste a kibontakozó katasztrófát, rettegve, hogy az ő neve is elhangzik. Dániel a másodikon állva, kezében a még mindig visszaszámláló telefonnal, úgy érezte, mintha a virtuális fenyegetés és a fizikai valóság egyszerre záródna rá. Az egész ház egyetlen, pattanásig feszült csapdává változott, ahol a titkok többé nem maradtak a lakások mélyén.