Digitális szorítás

A másodiki folyosón Dániel a félhomályban szorította magához a telefonját. A lenti kiabálás és a hatósági veszekedés zajai idáig hallatszottak, de a tekintetét nem tudta leveletni a kijelzőről. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott rajta: „A tegnap éjszakai logfájlokat nem törölted teljesen. Tudom, mit tettél.” A gyomra görcsbe rándult. Tegnap este hozott egy elhamarkodott, kockázatos döntést a hálózaton, s most a pánik hideg verejtéke lepte el a homlokát.
Kinyílt a lépcsőházi ajtó, és Enci rohant fel a fokokon, szinte átgázolva a gangon állókon. Varga Nóra a korlátnál állt, arca eltorzult a dühtől; zaklatottan forgatott a kezében egy fekete-arany klubkártyát, amit az imént halászott fel a kövezetről. „Ennyi volt!” – sziszegte Nóra, miközben Bálint is megjelent a sarkon. A biztonsági őr szemei villámokat szórtak, képtelen volt leplezni dühét, ahogy Nórát és a lefelé vezető lépcsőt figyelte.
Bezeredi Melinda az ajtaja réséből leskelődött, szája keskeny vonallá szűkült a felgyülemlett feszültségtől. „Mindenki őrült ebben a házban” – mormolta maga elé élesen. A lépcsőforduló felől Székely Ricsi bukkant fel, egy rekesz külföldi prémium kávéval a karján, és némán intett Melindának: a pult alatti beszállítás most is ment, fittyet hányva a folyosói drámára.
Dániel ujja megremegve nyomta meg a képernyőt. Törölni akarta az üzenetet, de a kijelző hirtelen elsötétült, majd újra felvillant egy visszaszámlálóval. A tegnapi titok hirtelen kézzelfogható fenyegetéssé vált.