A lépcsőházi válaszút

Bálint ujjaival szorosan rámarkolt a hűvös papírra, majd egyetlen gyors rántással becsúsztatta a nehéz, sárgásbarna borítékot a bőrdzsekije belső zsebébe. A nehéz léptek már az első emeleti fordulónál jártak; Fekete Zoltán fojtott, de dühös magyarázkodása tisztán felhallatszott a lépcsőházból, ahogy a kiérkező egyenruhásokat próbálta a lakók ellen hangolni. Bálint tisztában volt vele, hogy lefelé már nincs menekvés.
Hirtelen fémes kattanással fordult a zár. Dániel ajtaja résnyire nyílt, és a férfi sápadt, verítékes arca bukkant fel a sötét előszoba homályából. Kezében a telefon még mindig kékes fénnyel világított, rajta a névtelen fenyegetéssel.
– Add ide! – sziszegte Dániel, hangjában tehetetlen harag vibrált. – Az az enyém! Fogalmad sincs, milyen lavinát indítasz el!
Bálint hátralépett a korlátig, miközben a zseblámpák pászmái már a második emelet mennyezetén táncoltak. Nem bízott Dánielben, pláne nem azután, amit Erzsi néni suttogott a tegnap éjjeli látogatóról.
– Késő, Dániel. Már a nyakunkon vannak – vágta rá fojtott, kemény hangon, majd megfordult, és a folyosó sötétebb, belső szakasza felé indult, hogy elrejtőzzön a gang takarásában.
Eközben a szuterén dohos, hűvös mélyén Ricsi még szorosabban fogta a falhoz a lihegő Bordás professzort. A csempész dühösen rázta meg a fejét, hallva a fenti zajokat.
– Maradjon csendben, prof! Ha most kimegy, magával ránt engem is – morogta Ricsi, miközben a pinceablak rácsán át figyelte a gangon megnyúló árnyékokat.