A kókuszrostok alatt

Bálint óvatosan kibújt Erzsi néni szorításából, és a sötét lépcsőforduló falához lapulva elindult felfelé a második emeletre. Nem akarta, hogy Fekete Zoltán vagy a kapualjban dörömbölő egyenruhások észrevegyék. A kék fények ritmikus villogása kísérteties árnyékokat rajzolt a málló vakolatra. Közben a földszinten Ricsi görcsösen megragadta a reszkető dr. Bordás András karját, és a szuterén sötétjébe rántotta a professzort.
– Jöjjön, prof, Tesla most nem segít magán! – sziszegte a csempész fojtott hangon, miközben a lépcsőház ajtaja nehéz csikordulással kitárult.
Fent, a másodikon Kelemen Dániel a bejárati ajtó mögött állt, visszatartott lélegzettel. A kezében tartott telefon hirtelen rezegni kezdett, a kijelző hideg fénye megvilágította az izzadtságtól fénylő arcát. Egy újabb névtelen üzenet villant fel: „Látjuk a rendőröket. Reméljük, a sárga boríték már biztonságban van. Nincs visszaút.” Dániel gyomra görcsbe rándult. A tegnap éjszakai, hirtelen hozott döntése, az a kétségbeesett kattintás a titkosított hálózaton most visszavonhatatlan csapdává vált.
Bálint ekkor ért fel a folyosó végére. Gyorsan körülnézett, majd térdre ereszkedett Dániel lábtörlője előtt, és ujjaival a durva kókuszrostok alá nyúlt. A papír hűvös tapintása azonnal megvolt, de a lépcsőházból már baljóslatúan hallatszott a nehéz rendőrségi bakancsok dobogása.