A lépcsőházi őrszem

Dr. Szabó András szinte elmenekült a csemegéből, hátrahagyva a még gőzölgő papírpoharat. A lépcsőház hűvös, dohos levegőjére lépve remélte, hogy feltűnés nélkül átvághat az udvaron a rendelőjéig, ám a félemeletnél hirtelen rávetült egy sötét árnyék. Erzsi néni állt a fordulóban, mint egy szoborba dermedt őrszem, kezében egy sárgult porronggyal.
– Hová ez a nagy sietség, doktor úr? – kérdezte a volt könyvelő megszokott, metsző hangján, s egy lépéssel beljebb lépett a folyosó szűkületébe. – Olyan szétesettnek tűnik mostanában, mint a szegény Enikő. Az a lány kora reggel úgy rohant le a lépcsőn a munkába, hogy még a táskájából is kiborultak a holmijai... Marikáék lent már azt találgatják a bolt előtt, fiú lesz-e vagy lány a pici.
Szabó doktort elöntötte a hideg verejték, de próbálta őrizni a szakmai tartását. – Erzsi néni, sietős dolgom van, a betegek várnak – morogta szaggatottan, és lépett volna egyet lefelé, de az asszony elállta az útját.
– Csak azért mondom – halkította le a hangját Erzsi néni, s szemei feszülten megvillantak –, mert tegnap este későn láttam, ahogy dr. Balog Henrik kisurrant a rendelőjéből. Meg a fiatal Bálint is ott sündörgött a hátsó ajtónál. Ugye nem valami kényszerárverési papírt hoztak? Székely Ricsi is gyanúsan sokáig pakolt a csomagtartójában az éjjel. A házban semmi sem marad titokban, orvos úr.
A lépcső tetején épp ekkor tűnt fel Székely Ricsi egy jelöletlen kartondobozzal a kezében. Megtorpant, ahogy meghallotta a saját nevét. A három ember között megfagyott a levegő: a tegnap esti titkok fonala lassan, de feltartóztathatatlanul hálózta be a lépcsőházat.