A lépcsőházi hálózat csapdájában

Bálint megkönnyebbülten osont le az első emeletre, miközben Fekete úr zseblámpája még javában pásztázta Karesz eltévedt gitárkábeleit a felsőbb fordulóban. Úgy érezte, a közös képviselő bürokratikus rohamatámadása az életét mentette meg Enci kíméletlen faggatózásától. A zakója belső zsebében lapuló barna boríték szinte égette a bordáit, de a titok legalább egyelőre nála maradt.
A megkönnyebbülés azonban pünkösdi királyságnak bizonyult. Amint befordult az első emeleti sötét folyosószakaszra, egy otthonkás árnyék lépett ki a homályból, elállva a továbbvezető utat. Vincze Erzsébet, a ház önjelölt információs központja olyan nesztelenül bukkant elő, mint egy jól kiképzett lépcsőházi kommandós.
– Azt hitted, a zseblámpás Fekete megmentette a bőrödet, Bálintka? – suttogta Erzsi néni, és a hangjában több száraz fenyegetés volt, mint egy közös költség fizetési felszólításban. – Zoltán csak a lomokat látja, de én pontosan tudom, mi van abban a gyűrött borítékban.
Bálint hátán végigfutott a hideg. – Erzsi néni, most tényleg nincs időm erre…
– Időd holnap reggel kilencig van – vágott közbe az öregasszony. – Ha nem fizeted be a hozzájárulást, vagy ha elfelejted, amit kértem tőled, Enci még dél előtt megtudja a teljes igazságot. És nemcsak a boríték tartalmát, hanem Erikát meg a kisbabát is, akit Dr. Szabó rendelőjében próbálsz elrejteni. Ebben a házban minden mindennel összefügg, fiam, és a szálak nálam futnak össze.
Bálint tehetetlenül nyelt egyet. A sötét lépcsőházban Erzsi néni virágmintás otthonkája fenyegetőbbnek tűnt, mint bármilyen hivatalos hatósági ultimátum.