A lépcsőházi erőfitogtatás

Balog lassan lehajolt a fekete kártyáért, de mielőtt elérte volna, nehéz léptek dübögése törte meg a feszült csendet. Bálint vágott át a másodiki pihenőn. A biztonsági őr vállai feszültek, arcán a tehetetlen düh és a félelem torz fintora keveredett: alig pár perce kapott össze Encivel a folyosón, miközben a lakásában Erika próbálta elhallgattatni a síró csecsemőt, és a megbántott férfi-egója most éhesen keresett célpontot.
– Álljon meg a menet! Mi ez a színház, Henrik úr? – harsant Bálint rekedt, parancsoló hangja, ahogy két lépcsőfokot ugorva közelebb lépett. – Maga nem hatóság, úgyhogy ne tartóztasson fel senkit a lépcsőházban!
Balog lassan felegyenesedett, és zsebre tette a kezét. Hűvös, kimért pillantással mérte végig a felbőszült őrt, mintha csak egy kellemetlen rovart figyelne.
– Bálint, maga nagyon rossz ajtón kopogtat – mondta halk, fagyos tónusban. – Jobban tenné, ha a saját zűrzavaros magánéletével foglalkozna, mielőtt a lakók megunják a folyosói háborúját.
A félemeleten Fekete Zoltán résnyire nyitotta a lakásajtót. Reszkető kézzel szorította az elemlámpát, de nem mert kilépni; a sötétben feszülő indulatok láttán a félelem teljesen megbénította. Pár méterrel feljebb Köves Dezső is a korlátba kapaszkodott, szorongva figyelve az összecsapást.
Nóra kihasználta a két férfi közötti feszültséget. Felkapta a földre csúszott barna borítékot, visszagyömöszölte a táskájába, és kétségbeesetten rángatta meg a beégett kapu fémkilincsét. A vasajtó azonban meg sem mozdult.