A lépcsőházi árnyak

Dániel lassan a dohányzóasztalra ejtette a telefont. A szobát fojtogató csend ülte meg, amit csak a hűtőszekrény halkan búgó hangja tört meg. Nem maradhatott a négy fal között; a felismerés, hogy valaki rálát a titkos tranzakciójára, szinte elszívta előle a levegőt. Az ajtóhoz lépett, határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és kilépett a második emeleti folyosóra.
A lépcsőházban nehéz, puskaporos volt a levegő. Fekete Zoltán dühös lépteinek zaja még visszhangzott az alsóbb szintekről, de a gangon most másféle rettegés bujkált. Dr. Szabó András épp akkor lépett ki a korlát mellé, bőr táskáját görcsösen a mellkasához szorítva. Az orvos arca hamuszürke volt, szemei körül sötét karikák árulkodtak az adósságok és a kártyaveszteségek gyötrelméről.
– Te is hallottad? – suttogta Szabó doktor, amint meglátta Dánielt, miközben idegesen pillantott a lépcsőforduló felé. – Balog már a hálóját szövi... nem hagynak nekünk kiutat.
Dániel nem válaszolt, csak a saját remegő kezét bámulva bólintott. Szabó szavai rémisztő visszhangként fonódtak egybe a telefonjára érkezett üzenettel. A ház lakói mint egy láncolat szemei, egyenként roppantak össze a saját eltitkolt döntéseik súlya alatt. Fent, a harmadikon Etelka csapta be dühösen az ajtaját, éles csattanással jelezve a pattanásig feszült hangulatot.
Dániel zsebében a készülék ekkor újra megremegett. Egyetlen hirtelen mozdulattal előhúzta: a kijelzőn egy újabb, könyörtelen sor állt, ami kétségtelenné tette, hogy a tegnap esti hiba árát most kell megfizetnie.