A lépcsőházi alku ára

Bálint tüdeje görcsbe rándult, ahogy Erzsi néni jéghideg pillantása végigsöpört rajta. Nem volt idő mérlegelni. Egy hirtelen, kétségbeesett mozdulattal megragadta Erika bőrkabátjának ujját, és határozottan visszahúzta a nőt a lépcsőfordulóból a földszint felé.
– Menj innen, most! – sziszegte a férfi olyan fojtott hangon, ami alig volt hangosabb egy sóhajnál, mégis megfellebbezhetetlen parancsként hatott. – Kint várj meg, ne hozz még nagyobb bajt a fejünkre!
Erika szeme elkeseredetten villant meg, de látva Bálint arcán a végletes riadalmat, végül engedett. A csizmája sarka szinte hangtalanul koppant a kopott műköveken, ahogy elfojtott dühvel megrázta a fejét, és megindult lefelé a sötétedő kapualj irányába.
Bálint lassan fordult vissza az öregasszony felé, miközben a felülről szűrődő teáskanna-sípolás halk vészjelzésként nyomta össze a mellkasát. Erzsi néni nem mozdult, a zsebében lapuló barna boríték sarkát továbbra is görcsösen fogta a száraz, eres kéz.
– Este nyolcig megkapja a pénzt, Erzsi néni – mondta Bálint fojtottan, miközben a korlátba kapaszkodott. – De ha Enci megsejti… ha akár csak egyetlen szót is mond neki, esküszöm, nem maradok adósa.
Az öregasszony ajka vékony, gúnyos mosolyra húzódott, de válaszolni már nem tudott: fent a másodikon kinyílt a nehéz tölgyfa ajtó, és Enci léptei kezdték el verni a lépcsőházat.