A lépcsőház nem társalgó!

Fekete Zoltán, miután diadalmasan ráragasztotta a figyelmeztető cédulát a papírdobozokra, úgy érezte, ezzel máris rendet teremtett a világegyetemben, vagy legalábbis a Vászoly utca 6. lépcsőházában. Zseblámpája szúrófénye ekkor Dr. Balog Henrik és Horváth Bianka alakjára esett, akik mintha valami titkos, éjszakai adás-vételi szertartásra készültek volna.
Fekete Zoltán összeráncolta a homlokát. A sötétségben, a mélyből érkező gyanús neszek és az égett szag ellenére sem volt hajlandó eltérni a szabálykönyvtől. „És kérem, ha már itt gyülekeznek a sötétben,” – kezdte szaggatottan, hangjában a feszültségtől remegő félelem – „ne feledjék, a lépcsőház nem váróterem, sem pedig társalgó. A közösségi terek rendeltetésszerű használata alapvető! Különösen nem kívánatos a csendháborítás, ami a pincéből is hallatszik, talán Lugosi úr mélyhegedűje gyakorol?!” – tette hozzá gyanakodva, félreértelmezve a szuterénből szűrődő, aligha zenei eredetű hangokat.
Horváth Bianka, akinek arcára ráfagyott a rémület Balog Henrik jéghideg ajánlatától, most tétován pillantott Fekete Zoltánra. „De Fekete úr, ez egy… sürgős ügy, ami a ház jövőjét érinti!” – suttogta, alig hallhatóan, mintha a szavak maguk is félnének a képviselő haragjától. Dr. Balog Henrik eközben csak egy halvány, de annál gúnyosabb mosollyal nézett végig Fekete Zoltánon, mintha egy apró, idegesítő rovart látna, amely hasztalan próbálja megzavarni a nagyvad étkezését.
Bálint, a sarokban állva, szinte belesüllyedt a sötétbe. Keze önkéntelenül is a zsebébe csúszott, ahol a tegnap esti titkot rejtő barna boríték lapult. A hideg verejték öntötte el, miközben Fekete úr szigorú, ám valójában tehetetlen rendfenntartási próbálkozása és Balog úr könyörtelen üzleti ajánlata között őrlődött. Az új lakó pedig csak nyelt egyet, és úgy érezte, mintha egy rossz álomba csöppent volna, ahol a legsürgetőbb probléma egy eltévedt papírdoboz, miközben a ház alapjai remegnek.