A láthatatlan hurok

Fekete Zoltán fémes csörrenéssel húzta elő a nehéz kulcscsomót a zsebéből, bár az ujjai annyira remegtek, hogy majdnem leejtette a köteget a kőlépcsőre. Marietta szavai úgy csaptak le a folyosóra, mint egy jéghideg zuhany: az ellenőrök határozott léptekkel megindultak a szuterén felé, átlépve a krétafehér arcú Székely Ricsin, aki még próbált valami idétlen kifogást dadogni a csomagtartóban felejtett motorolajról.
Két emelettel feljebb, a második emeleti gang sötét szegletében Kelemen Dániel a korlátba kapaszkodott. A lentről felderengő feszültség elől menekült fel a lépcsőn, de a saját mellkasában feszülő görcs sokkal fojtogatóbbnak bizonyult. Ekkor a zsebében meglódult a telefonja. Egy rövid, fémes berregés törte meg a saját szívverésének lüktetését.
Dániel kényszeres mozdulattal kapta elő a készüléket. A kijelzőn egy ismeretlen, titkosított csatornáról érkező értesítés villant fel: „A tegnap éjszakai logfájlokat nem tudtad végleg törölni. A szerver hajnalban szinkronizált.”
A férfi torkát kiszárította a rettegés. A tegnap esti hirtelen döntése — amikor a kiégett adatelemző végleg átlépte a határait — most mint egy láthatatlan hurok szorult a nyakára. Míg odalent Fekete Zoltán a szuterén zárjába illesztette a kulcsot, Dánielt a láz szinte rázta a fal tövében. Úgy érezte, a ház fizikai összeomlása eltörpül amellett a digitális lenyomat mellett, amit tegnap éjjel maga mögött hagyott.