A küszöb árnyékában

Dániel óvatosan fordította el a zárat, visszalépett a sötét előszobába, és az ajtólapnak támaszkodott. A gangról még hallatszott Bordás professzor méltatlankodó lépteinek távolodó zaja, ám a lakás fojtogató csöndjében a valódi fenyegetés csak most terült szét igazán. A folyosói közjáték nem oldott meg semmit; a paranoia újra maró erővel mart a mellkasába.
A szobában az íróasztalon álló monitor kék derengéssel árasztotta el a félhomályt. Dániel lassan a géphez lépett. A képernyőn még mindig nyitva álltak a tegnap éjszaka elindított, titkos adatle kérő folyamat ablakai. A hálózati feszültség megingása miatt a rendszer hibaüzenetet dobott: az utolsó, legsúlyosabb dokumentumcsomag letöltése félbeszakadt, és a félkész fájlok ott várakoztak a helyi meghajtón.
A telefon újra megrezrent a tenyerében. A kijelzőn ezúttal nem névtelen SMS, hanem egy közvetlen hozzáférési értesítés villant fel. Az üzenet rövid volt és metsző: „Tudjuk, mit indítottál el tegnap éjjel kettőkor. Ha a rendszergazda megkapja a logfájlokat, a rendőrség még reggel előtt kopogtat.”
Dániel tekintete a kijelzőre fagyott. A tegnapi kétségbeesett döntése, amellyel ki akart törni az egzisztenciális csapdájából, most éles csapdaként zárult rá. Mielőtt megszólalhatott volna, a bejárati ajtó alatti résen egy vékony, barna boríték csúszott be halkan a parkettára.