A kukucskáló tanúja

Dániel lassan visszalépett a korláttól, elszántan próbálva kikerülni Balog Henrik fagyos tekintetét. Ahogy elfordult, hogy visszasietssen a lakásába, a félemeleti lépcsőforduló árnyékából hirtelen előlépett Erzsi néni. Az idős asszony kopott otthonkájában, lassan kapaszkodott fel a lépcsőn, de a tekintete meglepően éles és éber volt.
– Dánielkám, maga úgy rohan, mintha tűz lenne – állította meg a férfit halk, elvékonyodó hangon, amiben mégis ott bujkált az ellentmondást nem tűrő tekintély. Kinyújtotta a kezét, és ujjai meglepő erővel szorultak Dániel ingujjára. – Én kilencszáznyolcvannégy óta élek ebben a házban, engem nem téveszt meg ez a lenti szirénázás.
Dániel gyomra görcsbe rándult. A telefonja a zsebében halkan megrezrent – egy újabb fenyegető üzenet –, de nem merte elővenni.
– Sietnem kell, Erzsi néni, vár a munka – próbálta finoman kiszabadítani a karját.
Az öregasszony közelebb hajolt, és a hangja suttogássá halkult, mintha csak ártatlan szomszédos pletykát osztana meg:
– Csak annyit mondok, fiam: a Balog ügyvéd úr tegnap éjjel nem a saját ajtóján nyitott be. Én a kukucskálón át láttam, ahogy fél kettőkor egy barna borítékkal ment végig a másodikon, és azt mondta a telefonba, hogy a szerverlogokból mindent rákennek a naivabb lakókra. Remélem, a maga számítógépén nincsenek fura dolgok.
Dánielből kihagyott a lélegzet. Erzsi néni elégedetten bólintott, majd elengedte a férfit, és csoszogva indult lefelé a lépcsőn, maga mögött hagyva a jéghideg bizonyosságot: a tegnap esti titka már nem az övé volt.