A hálózat fogságában

A másodiki emelet csendjét a mélyből idáig hatoló fojtott kiabálás és a nehéz rendőrcsizmák dobogása törte meg. Kelemen Dániel az íróasztalánál ülve összerezzent. Ujjai görcsösen szorultak a kijelzőre, amely éppen ekkor villant fel egy újabb névtelen értesítéssel: „A tegnapi fájlt nem lehet törölni, Dániel. Óráid vannak.”
A gyomra kővé dermedt. A tegnap éjszakai, elhamarkodott döntése – amikor a kétségbeesés szélén átlépett egy tiltott határt a hálózatban – most hideg hurokként szorult a nyakára. Kényszeresen újra meg újra frissítette az üzenetküldőt, miközben a homlokán fagyos izzadságcseppek jelentek meg, és riadtan figyelte az ajtó alatti fénysávot.
Lassan az ajtóhoz osont, és óvatosan kikukkantott a folyosóra. Odakint a feszültség szinte vágni lehetett. Bartha Zsófia a 9-es lakás előtt állt, hófehér ruhájában remegő kézzel gyújtott meg egy szál zsályát, de a füst sem tudta elnyomni a falakból áradó szorongást. Pár lépéssel odébb Dr. Bordás András csoszogott lefelé a lépcsőn, kezében egy megviselt jegyzetfüzettel.
– R equals U per I, az ellenállás fizikai tény, fiatalember! – dörmögte a professzor Dániel felé pillantva, fittyet hányva a lenti hatósági zűrzavarra. – A feszültség nem a levegőben van, hanem a hálózatban! Én még ettem a három hatvanas kenyérből, engem nem vernek át.
Dániel visszafojtott lélegzettel bólintott, meg sem hallva az öreg szavait. Tekintete a lépcsőház sötét zugába tévedt, ahol Dr. Balog Henrik tűnt fel élre vasalt öltönyében, jéghideg, kifejezéstelen arccal figyelve a földszint felől érkező zajokat. Dániel tudta: ha a tegnap esti titka kitudódik, abba nemcsak ő, hanem az egész ház beleroppan.