A kukucskáló mögött

Dániel a korlátot elengedve sietve lebotorkált a lépcsőn, hogy kikerülje Bálint dühtől fűtött üvöltözését és Fekete úr tehetetlen magyarázkodását. A feje lüktetett a kapott fenyegetés súlyától; a kijelző törölt értesítése mögött ott lapult az egész összeomló élete. Ahogy az első emeleti fordulóba ért, az 1-es lakás tölgyfa ajtaja résnyire nyílt, és Vincze Erzsébet lépett ki a homályos folyosóra, kezében a nehéz, réz kulcstartóval.
– Maga meg hová szalad úgy, Dánielkám, mint akit a katasztrófavédelem kerget? – sziszegte az öregasszony, miközben éles, átható pillantása azonnal a férfi megviselt arcára szegeződött. – Hallom ám a ribilliót. Bálint megint a tüdejét kiabálja ki a gangon, ahelyett hogy a dolgára figyelne.
Dániel szabadulni próbált, de Erzsi néni meglepő erővel markolta meg a kabátja ujját.
– Ne rohanjon úgy! Tudja maga, mi folyik itt valójában? A hatóság sem magától szállt ki – hajolt közelebb csendesen. – Tegnap késő este, amikor a lépcsőházi villany vibrálni kezdett, láttam a kukucskálón át. Az a fiatal bányászsirám, a Bendi, nem egyedül matatott a hálózati doboznál. Ott állt mögötte Balog úr is abban a méregdrága öltönyében, és egy kis fekete adattárolót dugott a rendszerre, mielőtt lementek volna a szuterénbe.
A hír jeges fuvallatként csapta meg Dánielt. Ha Balogék fizikai hozzáférést szereztek a ház hálózatához, a logfájlok manipulációja nem egy távoli szerveren, hanem a saját küszöbe előtt lepleződhet le. Erzsi néni látszólag ártalmatlan pletykája pontosan megmutatta, ki tartja a kezében a zsarolótétet.
– Köszönöm, Erzsi néni – nyögte ki Dániel, majd kitépve a karját a szorításból, a saját lakása felé rohant.