A közös képviselő parancsa

Fekete Zoltán nehéz, kimért léptekkel ereszkedett le a lépcsőn, kezében a ház szigorú házirendjét tartalmazó, szürke mappájával. A kapualjban kavargó zűrzavart látva éles, fémes hangon vágott át Ida kétségbeesett kiáltásán és a lakók fojtott suttogásán.
– Elég legyen a csődületből! – dörrent rá a megdermedt csoportra, miközben szúrós tekintetével végigmérte a félhomályos lépcsőházat. – Évek óta hajtogatom, hogy a kaput nem hagyjuk nyitva, a folyosókon pedig tilos a magánjavakat tárolni! Ez a ház nem átjáróház, és nem is játszótér!
A földszinti rendelő ajtajában felbukkanó dr. Szabó András megriadt a felindult közös képviselő vágó hangjától. Az orvos reszkető kézzel igazította meg a szemüvegét, és riadtan szorította magához az orvosi táskáját, mintha attól tartana, hogy Zoltán vaskos szigora nemcsak a hiányzó kislányra, hanem az ő eltitkolt ügyeire is ráirányítja a figyelmet. Mellette Etelka sápadtan lapult a falhoz, rettegve attól, hogy a felkavart porban a rendőrség és a hatóságok is megjelennek.
Fekete úr nem tűrt ellentmondást: határozott mozdulattal állta el a lépcsőfordulót, kijelentve, hogy a házból senki nem léphet ki, amíg az elzárt pincerészeket át nem vizsgálják. A közösségi fegyelmet most saját maga akarta kikényszeríteni, figyelmen kívül hagyva a lakók torkában lüktető pánikot.