A könyvelő válasza

Dániel megfordult, és a kijelzőn villogó számlálóval a szeme előtt felrohant a lépcsőn. Hat perce maradt. A lépcsőházban visszahangoztak nehéz léptei, miközben a földszinti kapualjban szinte megfagyott a levegő. Fekete Zoltán szája szóra nyílt, de egyetlen hang sem jött ki a torkán Balog jéghideg tekintetének kereszttüzében.
A feszült csendet az első emeleti korlát fémes csikordulása törte meg. Erzsi néni lépett elő a homályból, otthoni papucsában, de szálfaegyenes tartással. Szemüvegét az orrára tolta, és letekintett a kapualjban álló csoportra.
– Eszébe ne jusson aláírni bármit is, Zoltán! – kiáltotta le, s éles hangja végigvisszhangzott a falak között. – Pontosan tudom, melyik ügyvédi irodán keresztül próbálkozik Henrik úr. Nyugdíjazásomig könyvelő voltam, és pontosan ismerem a jelzálog-trükkjeiket!
Balog arcán egyetlen izom sem rándult, de a szeme résnyire szűkült. Székely Ricsi kihasználta a figyelmeztető kiáltás okozta megtorpanást: óvatosan hátrafelé lépkedve csusszant vissza a szuterén sötétjébe, hogy mielőbb elrejtse a csomagtartókból behordott csempészárut. Máté eközben a földre szóródott levelek után kapkodott, a keze észrevehetően remegett.
Dániel a második emeleti fordulóban megtorpant egy másodpercre. A telefonja negyedszer is bejelzett – már csak négy perc. A saját lakása felől halk gépzúgás hallatszott, miközben az alsó szintről Balog kimért, fenyegető válasza ütötte meg a fülét:
– A nosztalgiájával nem fizeti ki a hatóságot, Erzsébet. Három napjuk van.