A kilakoltatás árnyéka

A Vászoly utca 6. dohos lépcsőházában megfagyott a levegő, amikor a Katasztrófavédelem tisztségviselői kiléptek a földszinti folyosóra. A pincéből még mindig halványan szivárgó gázszag és az átforrósodott hálózati vezetékek szúrós bűze követte őket. Fekete Zoltán sápadtan, merev tartással állt előttük, miközben a közös képviselő bürokratikus álarca alól tisztán látszott a mélyen gyökerező riadalom.
A sarkokban és a félhomályos ajtórésekben figyelő szempárok lapultak. A szuterén lépcsőjének árnyékából Székely Ricsi húzódott hátra, attól tartva, hogy a hatósági razzia a teljes csomagtartó-bizniszét megfojtja. Pár lépéssel arrébb, a rendelő félhomályos ajtajában Dr. Szabó András és Bálint váltott feszült, riadt tekintetet; mindketten tudták, hogy egy alapos átvizsgálás a saját sötét ügyeiket is azonnal felszínre hozná.
– Ez a jegyzőkönyv végleges, Fekete úr – jelentette ki a hatósági tiszt hűvös, ellentmondást nem tűrő hangon. – Az épület jelenlegi állapota közvetlen életveszélyt jelent. Két választásuk van: vagy azonnal kiírják a kényszerfelújítást egy csillagászati összegű befizetéssel, vagy a jövő hét elején lakatlanná nyilvánítjuk a házat, és megkezdődik a teljes kilakoltatás.
Az ultimátum súlya ólomsúlyként nehezedett a jelenlévőkre. A faliújságon, a Miri Csemege hirdetése mellett még ott virított Nóra cédulája a kiadó szobáról, ahová Enci és Réka épp beköltözni készültek, mit sem sejtve a fejük felett lebegő katasztrófáról. Fekete Zoltán elszoruló torokkal próbált érvelni, de a tisztek már fel sem néztek az iratokból.