A kijelző csapdájában — más fényben

A második emeleten Kelemen Dániel az íróasztala mögött görnyedt, miközben a szuterénből kiáramló párás, dohos bűz lassan elérte a nyitott szellőzőt. Lentről még halványan hallatszott Lugosi Jenő áriázása és Erzsi néni fojtott vallatása, de Dánielt ezúttal nem a házmesteri terrorizáció tartotta rettegésben. A telefonja halkan megreccsent a hideg kávésbögre mellett.
Egy ismeretlen, feltöltőkártyás számról érkezett az üzenet: „A tegnap esti adatfolyam nem törlődött a szerverről. A mentés a barna borítékban van. Szép álmokat, Dániel.”
Dániel gerincén jeges kétségbeesés szaladt végig. Tegnap éjfél előtt, egy hirtelen felindulásból elkövetett pánikroham közepette törölte a teljes belső naplózást, meggyőződve arról, hogy a nyomai örökre eltűntek a felhőben. Erre most valaki a házból – vagy még rosszabb, maga a titokzatos zsaroló – pontosan tudta, mit tett a sötétben.
Pánikszerűen pattant fel, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, és ellenőrizte, hogy a fekete szigetelőszalag még mindig takarja-e a laptopja kameráját. A lépcsőház homályában Bálint éppen most szabadult ki Erzsi néni szorításából, és sápadtan futott felfelé a lépcsőn. Dániel visszahúzódott a kukucskálótól, és szorosan a mellkasához préselte a vibráló telefonját. Ebben a házban mindenki leskelődött, de a legnagyobb csapda most az ő zsebében ketyegett.