A kijelző árnyékában — új hang

Dániel a második emeleti lakás csendjében ült a kijelző vibráló fényénél, de a billentyűzetét órák óta nem érintette meg. A folyosó felől tompa léptek és elfojtott szavak zaja szűrődött be – Erzsi néni szigorú hangja és Bálint fojtott sziszegése –, ám a férfi képtelen volt odafigyelni a lépcsőházi feszültségre. A tenyere hideg volt és nyirkos, a tekintete pedig kényszeresen a számlálóra tapadt.
A telefon hirtelen megrezrent a faasztalon. A rövid, éles rezgés olyan volt, mintha áramütés érte volna a szobát. Dániel kinyújtotta a kezét, de ujjai megálltak a levegőben, mielőtt megérintette volna a kijelzőt. A névtelen számról érkező üzenet mindössze egyetlen sorból állt: „A tegnap esti törlés nem volt végleges. A szerver megőrizte a másolatot.”
A szívverése azonnal a torkában lüktetett. Tegnap éjfélkor, amikor a kimerültség és az elszálló hitelek nyomása alatt meghozta azt a kétségbeesett, titkos döntést az adatelosztónál, meg volt győződve róla, hogy senki sem látta. Senki sem láthatta a sötétben. Most mégis ott virított a fenyegetés a szürke üvegfelületen.
Kint a folyosón Fekete Zoltán kimért léptei koppantak. A közös képviselő ma is körbejárt a házban, és a biztosítékszekrényeknél megállva méricskélte a hálózat túlterheltségét. Dániel felpattant a székből, lecsapta a laptop tetejét, és az ablakhoz lépett. Az udvarra nehezedő sötétségben a kezében tartott készülék újra megremegett.