A füstölgő kapocsdoboz

A villanyóra-szekrény felől éles, pattanó hang hasított a folyosó csendjébe, égett műanyagszagot hagyva maga után, s a következő pillanatban az egész második emelet vaksötétbe borult. Dániel lakásában is kioltódtak a lámpák; csak a telefonja sötétedő képernyője derengett a tenyerében.
Kint a gangon azonnal felharsant Fekete Zoltán ingerült hangja:
– Már megint a túlterhelés! Hányszor mondtam, hogy a hálózat nem bírja el a sok engedély nélküli nagyfogyasztót!
Az első emelet felől sietős léptek zajongtak: Tibor bá érkezett, kezében egy kopott elemlámpával és a régi feszültségmérőjével. A fénysugár végigpásztázta a homályba burkolózó korlátot, ahol Székely Ricsi is megjelent, idegesen pislogva a szuterén felől nyúló árnyak között.
– Ne kiabáljon, Zoltán, inkább tartsa a fényt! – morogta Tibor bá, miközben felnyitotta a füstölgő kapocsdobozt. – Ez nem sima biztosíték. A fővezeték égett át a sínnél.
Dániel óvatosan nyitott ajtót. A lépcsőforduló mélyén dr. Balog Henrik tűnt fel, aki hóna alatt a szürke bőrmappájával – benne a megszortult lakók áron aluli vételi ajánlataival – kimért eleganciával figyelte a sötétben gyülekező, riadt szomszédokat. Dániel szorítása ráfagyott a kilincsre, amikor a telefon képernyőjén újabb sor villant fel: „Ha megszűnik a tápellátás, a rendszer automatikusan nyilvánosságra hozza az éjféli naplófájlt.”